Sokakban nosztalgikus élményt kelt – a már megszüntetett – sorkatonai szolgálat, hőskölteményeket zengedeznek róla egypár sör mellett, ahol a véghezvitt hőstettek és a megmentett gyarló halandók száma az elfogyasztott sör mennyiségével egyenes arányban emelkedik egészen a záróráig.

Pedig hát a lofászt – hogy egy klasszikust, Edward Janes Olmost idézhessek a Blade runner-ből. Az egész a rettenetes semmittevésről, és az abból származó kényszercselekvésekről – úgymint egymás szívatása – szólt.

Nekem nem sok jó élményem maradt meg abból az időszakból, amikor Kál-Külső-Erdőtelek határában a rettenetes hidegben kivezényeltek minket, hogy az ásásra teljesen alkalmatlan, ellenben teljesen életlen gyalogsági ásóinkkal, azaz a nyuszibuldózerekkel valami gödröket kotorjunk a sziklává fagyott földbe.

A baromira unatkozó suttyó tisztek de elsősorban az ún. tiszthelyettesek, kiknek a közös jellemzője a masszív alkoholizmus mellett a teljes írástudatlanság volt, időnként elbődültek: „atomvillamás jobbról”. Ilyenkor a földre kellett vetni magunkat és úgy folytatni a teljesen hiábavaló küzdelmet a – már talán említettem; szarrá fagyott – földdel.

Ha csak arrafelé, mármint Kál-Kápolna felé vet a rossz sorsom, máig a hideg futkos a hátamon attól a helytől – jó, lehet, hogy az alaphangulatomon az sem lendít túl sokat, hogy ilyenkor Miskolcra tartunk, az anyósomékhoz.

Ja, és hogy honnan törtek fel belőlem ezek az emlékek, mint Óbudán a szennyvíz? Igen, ideje visszakanyarodni a blogbejegyzés eredeti témájához.

A helyszín az amerikai nukleáris tesztzóna a nevadai sivatagban, 1957 július 19-én, vagy 60 mérföldre Las Vegas-tól. Valamilyen zavaros oknál fogva akkor még a hadsereg vezetése ragaszkodott ahhoz a képtelen feltevéséhez, hogy egy nukleáris robbanás nem is „annyira” káros a környezetre, az emberek egészségére. Tisztára, mint a Trump-nak a Don Quijote-i röhejes küzdelme a tényekkel.

Nos, kivezényeltek – illetve hát felkértek, megengedték öt önkéntes bolondnak, hogy ezt bizonyítandó, ugyan már álljanak be egy atomrobbanás alá. Fotósnak viszont valószínűleg nem akadt önkéntes vállalkozó (ez azért hízelgő a fotósokra nézve), így őt – George Yoshitake-t – kivezényelték a helyszínre. Ez valami olyasmi lehetett, mint Bear Grylls kalandjai, amint hegyre föl, völgybe le, egy szál késsel szembeszáll a vadonnal és időnként kövér hernyókat majszol. Közben a stáb mögötte lohol a bazi nehéz kamerákkal, felszereléssel, csak hát ők ugye – technikai okokból – lemaradnak a képről.

Visszakanyarodva a nevadai sivatag porába, nyilván nem egy hirosimai bombát dobtak le a csapatra, hiszen az a naiv vigyorukat egy örökkévalóságra beleégette volna a helyükön keletkező üvegbe. Egy taktikai levegő-levegő rakétával hordozott 2 kilotonnás (–TNT hatóerejű) bombára esett a választásuk, melyet a csapat fölé lőtt ki egy F-89-es.

A cikk forrása szerint 18.500 láb (5,6 km) magasan robbant a bomba, a film intro-ja 10.000 lábat (3 km) emleget. A magasság nagyjából a felvétel alapján kiszámolható, ugyanis a hang nagyjából 320 métert tesz meg másodpercenként (ez a terjedési sebesség hőmérsékletfüggő) , így a szinte azonnal látható robbanást (1:00) követően 13 másodperccel csap le, azaz ez alapján 4,2 km jön ki.

A narrátor lelkesedése vetekedik a pankrátor-meccsek közvetítéseivel: „Megtörtént!” „Vibrál a levegő!” „Ez hatalmas!” „Közvetlenül a fejünk felett!” „Megtörtént!” Yeahh, de jó, hogy megtörtént.

Persze a robbanást követő nagy kézrázások után a csapat szinte biztos, hogy gyorsan elhagyta a helyszínt és nem várták meg, míg az igazán radioaktív pernye a légkörből a nyakukba hullott volna. Habár a kísérlet, vagy inkább a demonstráció célja a lakosság megnyugtatása volt – ugyanis egyre többen kezdtek akkoriban aggódni a nukleáris csapadék miatt – az akció meglehetősen kontraproduktív lett:

Az ebből a robbanásból származó sugárzó anyagnak is csak a kisebbik része maradt ott a minden lakott területtől távoli sivatagban, a nagyobbik része a légáramlatokkal jó messzire sodródott onnan, és máshol fejtette ki a hatását pajzsmirigy alul-működések, és a rák legkülönfélébb változatain keresztül.

A kísérletben részt vevő katonák közül négyen 60 – 80 év körüli kort éltek meg, egyikük pedig egyszerűen nem lelhető fel az adatbázisokban. Az USA napjainkig mintegy 813 millió dollár kárpótlást fizetett ki annak a 16.000 embernek, akiknek az esetében bebizonyosodott, hogy betegségüknek közük volt ezeknek az atomteszteknek a szennyeződéseihez.

A többiek pedig simán csak meghaltak.

thevintagenews.com: Five men unanimously decide to stand underneath an…exploding nuclear bomb …
AtlasObscura: Watch Five Alarmingly Calm Men Stand Under an Exploding Atomic Bomb

Bejegyzésmegtekintések száma: 1762