A Volga Atom és az atomautók elfeledett őrülete

Volt egy időszak, úgy az 50-es években, amikor a világ atomőrületben élt; boldog békeidők, hol volt akkor még Csernobil vagy Fukushima, és a zöld atomellenes őrület. Atomtengeralattjárók, nukleáris repülőgéphordozók, atombombák, nukleáris műholdak és világítótornyok, minden, ami belefért.

Semmi félelemérzet nem volt még a maghasadást és a sugárzást illetően. No meg, persze, non-plus-ultra, a nukleáris autók tervezése. Mind az USA-ban, mind a Szovjetunióban megszülettek az erre vonatkozó tervek, nagy szerencsénk, hogy ezeket főleg technikai-gazdasági okokból nem sikerült valóra váltani; képzeljünk el egy autóbalesetet, ahol csak sugárvédelmi ruhában lehetne megoldani a mentést, és a helyszínt úgy 200 évre le kellene zárni. Ma a szovjet elméleti nukleáris ámokfutás remekével, a Volga Atommal kezdjük a sort:

A képen a makett hűen mintázza a GAZ-21 formavilágát, amelyet a fiktív történet szerint a brutális súlyú nukleáris hajtómű miatt kellett áttervezni. A fotó a moszkvai VDNH kiállítási központban található, 2023-ban megnyílt modern, hétszintes „Atom” Pavilon (Павильон «Атом») kiállításán készült

A történet a legenda szerint 1958-ban kezdődött, amikor a Szovjetunió washingtoni nagykövetségének egyik munkatársa egy ipari kiállításon megpillantotta a detroiti mérnökök futurisztikus álmát, a Ford Nucleon makettjét.

A diplomata állítólag azonnal jelentette a látottakat Nyikita Hruscsovnak, akinek több sem kellett: parancsba adta, hogy a szovjet iparnak is meg kell alkotnia a maga atomautóját. A szigorúan titkos projekt vezetésével Alekszandr Kamnyev fizikust bízták meg, a kísérlet alapjául pedig a korszak büszkesége, a robusztus GAZ-21 Volga szolgált.

A feladat azonban korántsem volt egyszerű. Az A-21 névre keresztelt nukleáris hajtómű csaknem 500 kilogrammot nyomott, amit a gyári Volga-felfüggesztés képtelen lett volna elviselni. Hogy eloszlassák a brutális súlyt, a tervezők az amerikaiak egy másik koncepciójából merítettek ihletet, és egy extra első tengelyt építettek be a kocsiba. Így született meg a tervekben a Volga Atom: egy elöl négy, hátul két keréken gördülő hatkerekű mutáns.

Kamnyev professzor teljesen egyedi motorkoncepciót vázolt fel. Az első generációs elképzelés szerint uránpasztillákat rögzítettek a dugattyúk és a hengerek végére, a munkahengerbe pedig héliumgázt fecskendeztek. Amikor a dugattyúk közeledtek egymáshoz, a kritikus tömeg elérésekor beindult a maghasadás, ami villámgyorsan felmelegítette a héliumot. A táguló gáz visszalökte a dugattyút, a láncreakciót pedig szelepek helyett beépített kadmium szabályozórudakkal fojtották el. Ez a konstrukció bámulatos (elméleti) 320 lóerős teljesítményt produkált.

A Szeveromorszk melletti kísérleti bázisról szóló történetek szerint a Volga Atom elképesztő, 60 000 kilométeres hatótávot teljesített egyetlen „tankolással”. Volt azonban egy apró bökkenő: a táv levezetése után a teljes reaktort le kellett cserélni. A szovjet tudósok erre is találtak megoldást: a második generációs motorban szilárd urán helyett már gázfázisú üzemanyagot, urán-hexafluoridot használtak. Innentől kezdve a tankolás mindössze annyiból állt, hogy friss gázt pumpáltak a munkahengerekbe, és a kocsi már futhatott is újabb 40 000 kilométert.

A renderelt kép az elöl dupla tengelyes, hatkerekűvé módosított GAZ-21 Volgát ábrázolja, a Volga Atomot

A mindennapi használatot azonban ellehetetlenítették a technológia kegyetlen fizikai korlátai. A tesztpilóták beszámolói szerint a kabinban a hűtőrendszer elégtelensége miatt szinte azonnal elviselhetetlenné vált a hőség, a fékrendszer pedig képtelen volt megbirkózni a hatalmas tömeggel. Ráadásul a sugárvédelem és a motor mérete miatt a sofőr ülése szinte a hátsó tengelyre került. Amikor Hruscsovot Leonyid Brezsnyev követte a hatalomban, a projektet végleg leállították.

De vajon mi a teljes igazság?

Bár az interneten és a közösségi oldalakon makacsul tartják magukat a „korabeli” fényképek a hatkerekű csodáról, az autóipari kutatások szerint a Volga Atom valójában a hidegháborús technikai folklór és a modern digitális utómunka zseniális mintapéldája. A Gorkij Autógyár (GAZ) archívumában semmilyen hivatalos dokumentum nem igazolja a létezését, az elterjedt képek pedig utólagos 3D-s renderelések. A Volga Atom tehát a valóságban sosem létezett – de tökéletesen szimbolizálja azt a kort, amikor az emberiség még komolyan elhitte, hogy a családi garázsban is egy miniatűr atomerőmű fog duruzsolni.

Míg a szovjeteknél a néphit utólag gyártott mítoszokat, addig Amerikában a Ford Nucleon hivatalos márkatervezésként látta meg a napvilágot 1957-ben. A bökkenő (szerencse) csak az, hogy a megvalósításban ez a modell is kizárólag egy 3:8 méretarányú makettig jutott el. A Ford mérnökei sosem építettek működő prototípust.

A projekt lényegében egy látványos stílustanulmány és PR-fogás volt. A tervezők abból a végtelenül optimista előfeltevésből indultak ki, hogy a nukleáris reaktorok és a nehéz sugárvédelmi pajzsok méretét a kutatók hamarosan képesek lesznek egy táska méretére zsugorítani. A papíron felvázolt koncepció – mely szerint a hátul elhelyezett mini atomreaktor vízből gőzt fejleszt, ami meghajtja a kerekeket forgató turbinákat – azonnal elvérzett a fizika talaján a brutális ólompajzs-igény, a megoldhatatlan hőleadás és a nyilvánvaló balesetveszély miatt. A dizájn ma a Henry Ford Múzeumban pihen, és a Fallout videojátékok világát ihleti.

A konkurencia sem akart lemaradni, így még elborultabb ötletek születtek:

• Studebaker-Packard Astral (1957): Egyetlen keréken, giroszkópokkal egyensúlyozó, repülő csészealjra hasonlító gép, amelyet elméletben „ionos atomhajtómű” mozgatott volna. Lökhárítók helyett beépített erőtérrel (védelmi függönnyel) óvták volna az utasokat a sugárzástól és a koccanásoktól.
• Simca Fulgur (1958): A francia tervezésű csoda stroncium-alapú atomreaktorral működött volna a távoli 2000. évben. Hangvezérlést, radart és olyan futurisztikus felépítményt kapott, amelynél 150 km/h felett az első kerekek behúzódtak, és az autó két keréken egyensúlyozva, repülőgépszerű vezérsíkokkal kormányozva száguldott tovább.

Míg a nyugati autógyárak elegáns kiállítási csarnokokban mutogatták a műanyag maketteket, addig a Szovjetunióban a tettek mezejére léptek. Nekik nem luxusautóba kellett az atom, hanem a szibériai tajga és a fagyos északi sarkkör katonai bázisainak az energiaellátására, ahová képtelenség volt hagyományos üzemanyagot szállítani. Így születtek meg a valódi, működő, lánctalpas atomerőművek.

A leningrádi Kirov Gyárban 1961-ben megalkotott TESZ-3 (ТЭС-3) nem egyetlen jármű volt, hanem egy négy darab nehéz lánctalpas alvázból álló gigantikus vonat. A teherbírást a megnyújtott T-10-es nehéz harckocsi (a hírhedt ISZ-tankok utolsó generációja) alváza biztosította. A 310 tonnás monstrum első egysége magát a vízhűtéses atomreaktort hordozta, a második a gőzturbinát és az 1,5 megawattos generátort, míg a harmadik és negyedik a hűtőrendszert, valamint a vezérlőtermet. A rendszer működött: kísérleti jelleggel körülbelül 1300 órát üzemelt teljesen balesetmentesen Szibériában.

A nyolcvanas évekre a nukleáris technológia tovább zsugorodott. A fehéroroszországi kutatóintézetben megtervezett Pamir-630D-t már nem lánctalpasok, hanem két darab hatalmas, 16 kerekű MAZ-7960 típusú katonai rakétaszállító kamion hordozta. A nitrogén-tetraoxiddal hűtött gyorsreaktor remekül vizsgázott, csakhogy a tesztek végső fázisa pont 1986-ra, a csernobili katasztrófa évére esett. A robbanás utáni nukleáris pánikban a közutakon furikázó mobil atomerőmű projektjét azonnali hatállyal beszántották, a kész prototípusokat pedig bezúzták.

Belegondolva a Ford Nucleon makettjébe vagy a Volga Atom legendájába, tulajdonképpen óriási mázlink van, hogy a nukleáris autók korszaka megrekedt a tervezőasztalok szintjén. Képzeljük el, milyen lenne egy világ, ahol a reggeli csúcsforgalomban koccanó sofőrök nem betétlapot cserélgetnek, hanem sugárvédelmi ruhában, Geiger-Müller-számlálókkal méricskénék az elszabaduló sugárzást a körúton.

Így, hogy a reaktorokat végül kiebrudalták a családi garázsokból, a huszadik századi túltolt nukleáris fejlesztésekből gyakorlatilag semmi komolyabb probléma nem adódott…

…hacsak nem számítjuk azt a néhány „apróbb” incidenst, amelyekről itt a Bolyongón is olvashattatok már:

• Ott van mindjárt a szovjet kísérleti atomrobbantások sötét emlékét őrző A Poligon, vagy a fagyos északi katonai zóna, Novaja Zemlja, ahol a jégbe fagyott időzített bomba ketyeg.
• Ne feledkezzünk meg a szovjet navigáció csodáiról, a nukleáris világítótornyok láncolatáról sem, amiknek egy jó része mindmáig sugárzással terheli a környezetét
• Emlékezhetünk a CIA elképesztő mélytengeri akciójára, A Jennifer-projektre, a Kaszpi-tenger felett száguldó, de végül kudarcba fúlt Kaszpi-tengeri szörnyre, vagy a tengerfenéken nyugvó atomtengeralattjáró, A Komszomolec történetére.
• A szárazföldön és az űrben sem voltunk nagyobb biztonságban: a tajgát átszelő halálos Hűtővonat atomrakétákkal furikázott, miközben a fejünk felett a Kozmosz–954 műhold zuhant le radioaktív törmeléket szórva a fagyos Kanadára.
• És persze ne feledkezzünk meg a történelem legsúlyosabb nukleáris katasztrófáiról és rejtélyeiről sem: Csernobil árnyéka ma is velünk él, a hírhedt Majak nukleáris létesítmény titkolt balesetei generációk életét keserítették meg, a Therac-25 orvosi gép szoftverhibája pedig halálos dózisokat mért a betegekre. Ha ez nem lenne elég, a mai napig ott kísértenek minket Az amerikaiak elhagyott atombombái is, amelyek valahol a világ eldugott pontjain várják a sorsukat.

Szóval igen: szent igaz, hogy az atomautókat megúsztuk. De ha végignézünk ezen a listán, az emberiségnek így is sikerült épp elég nukleáris aknát elhelyeznie a saját történelemkönyvében.